Trágyakezelés

Az állattartással együtt jár, hogy bizonyos mennyiségű trágya is keletkezik. Azt mindenki tudja, hogy az érett trágya manapság kincset ér, ugyanakkor sokszor nagyon nehéz gondoskodni arról, hogy az szakszerűen kerüljön felhasználásra, különös tekintettel az 59/2008. (IV. 29.) FVM rendeletre, a vizek mezőgazdasági eredetű nitrátszennyezéssel szembeni védelméhez szükséges cselekvési program részletes szabályairól, valamint az adatszolgáltatás és nyilvántartás rendjéről.

A trágya a legeltetési időszakban az állatok által járt területen többé-kevésbé egyenletes eloszlásban a fűre hullik, télen pedig az istállóban, hodályban, karámban, ólban gyűlik össze, vagy az erre a célra kiépített vízzáró réteggel ellátott trágyatárolóban várja a felhasználást.

A legelőn az állatok által elhullatott trágya feldolgozásáról a természet ganéjtúró bogarak és más rovarok segítségével gondoskodik. Ezeknek a rendkívül hasznos segítőinknek köszönhető, hogy nem lepi el a legelőket a trágya, hanem a növények számára felvehető tápanyagként hasznosul.

Sajnos azonban ma már egyáltalán nem természetes ez a folyamat. Egyre több tudományos vizsgálat tárja fel azt, hogy az állataink féregtelenítésére használt szerek bizony a ganéjtúró bogarakra is súlyosan negatív hatással vannak. Az elhullott trágyát – annak szaga alapján – a jól repülő ganéjtúró bogarak hamar megtalálják, és el is lepik. Megkezdik annak feldolgozását, és abba rakják petéiket is. Amennyiben viszont a trágyában még akár csak nyomokban is megtalálhatók a féregirtásra használ szerek, jó eséllyel a bogárpetéből sosem lesz lárva vagy kifejlett állat. A ganéjtúró bogarak hiánya viszont nagymértékben befolyásolja legelőink állapotát. Az ilyen szermaradványokat tartalmazó trágyakupacok a bogarak szempontjából ökológiai csapdaként működnek, mivel odavonzzák őket, ugyanakkor szaporulatukat elpusztítják.

Projektünk megvalósítása során megvizsgáljuk a ganéjtúró bogarak szerepét, és tisztázzuk azokat a körülményeket, amelyek segítik, illetve amelyek gátolják szaporodásukat.

A téli vagy inkább a télbe nyúló legeltetés – november 15. és február 15. közötti időszakot tekinti a fentebb hivatkozott jogszabály téli legeltetésnek – kérdése mindig sok vitát vált ki.

A 19. századig a teleltetés jórészt az ún. „réti teleltetést” jelentette. Ennek során a nyáron nedvesebb réti szigeteket, ahova esetleg a marha is csak úszva tudott volna bejutni „bundában hagyták”, s ez biztosította a téli takarmányt. A téli takarmány –a széna – széles körű elterjedése a hosszú nyelű kaszák megjelenésével a 19. század vívmánya. A török időkben pusztásodott egykori településhatárok egybeolvadásával kialakult nagy legelők, s a majorsági gazdálkodás létrejöttével megjelentek a legelők védelmét biztosító legelőrendtartások.

Ezeknek a szabályoknak a legtöbbje szerint a legelőkről ilyenkor az állatok egy részét a téli szállásokra, és a téli legelőt s egyben hízlalást biztosító „makkos erdőkbe hajtották”, s itt folyt a teleltetés. Egészen a kukorica és a krumpli széles körű elterjedéséig az erdők termőképességét nem a kitermelhető faanyag, hanem a megtermett makk alapján tartották nyilván. Míg korábban a rideg pásztorszállásokon felhalmozódott trágyát otthagyták, s új szárnyékot építettek, később az 1800-as évek közepétől kezdődően, a telelőhelyeken keletkező trágya iránt megnőtt az érdeklődés a szántóföldi talajerő pótlás miatt, ezért azt már elszállították onnan.
A téli legeltetés kérdése azóta merül fel ismét egyre gyakrabban, amióta a csapadékos kora őszi időjárásnak és az egyre későbbi fagyos időszaknak köszönhetően a legelők növényzete ekkortájt újra növekedésnek indul, illetve az utolsó kaszálás utáni növedéket ún. sarjú legeltetéssel hasznosítják. A gazdálkodók pedig érthető módon inkább a friss fűvel szeretnék táplálni állataikat, mint a telelőhelyen szárított szénával, esetleg abrakkal.

Van azonban a késő őszi, tél eleji legeltetésnek egy további – eddig figyelmüket többnyire elkerülő –szempontja is. Ebben az időszakban ugyanis már nem aktívak a ganéjtúró bogarak, ezért az elhullatott trágyát nem tudják feldolgozni. Ezek a trágyakupacok megszáradnak, megkeményednek és még tavasszal is ott hevernek a legelőkön. Hiába a téli hó, a tavaszi eső, vagy a mélyebb részeken megálló vizek, ezek már nem tudják a megkeményedett trágyakupacokat felpuhítani. A legelőre tavasszal kihajtott állatok taposása lesz az, ami valamilyen mértékben felaprózza ezeket, ettől azonban azok még nem kerülnek feldolgozásra, és emiatt a növények számára fontos tápanyagaik nem lesznek felvehetők.

A téli legeltetésnél ezek szerint nemcsak a még elérhető friss takarmányt, a felázott legelő széttaposásának elkerülését, de még az elhullatott trágya kérdését is figyelembe kell vennünk a tervezésekor. Pásztoroló legeltetés esetén, amikor az állatokat éjszakára lehajtják a területről, a keletkező trágya mennyisége lényegesen kisebb, annál is inkább, mert a rövid nappalok miatt a legelési időszak is lerövidül.

Sajnos nincsenek ismereteink arra vonatkozóan, hogy ez a télen át a legelőn hagyott, megszáradt trágya milyen módon és mértékben befolyásolja a következő évek fűhozamát. Jó lenne azonban erre vonatkozóan is vizsgálatokat végezni, és azok eredményeit a napi gazdálkodási gyakorlatban hasznosítani.

A telelőhelyen keletkezett, nedvszívó anyagokkal kevert trágya felhasználásának sokféle módja van. Az ebből előállítható biogáz és más energetikai hasznosítási lehetőségre itt nem térünk ki, csak azokkal foglalkozunk, amelyek közvetlen mezőgazdasági célú hasznosításra kerülnek.

Szántóföldi hasznosítás. A múltban ez volt a legáltalánosabban elterjedt hasznosítási mód, különös tekintettel arra, hogy nem volt más módja a talajerő visszapótlásának. Az egyre nagyobb állattartó telepek létesítése miatt az istállótrágya termelés mind inkább koncentrálódott, és ezeken a helyeken hatalmas mennyiség keletkezett. Ennek a koncentráltan keletkező mennyiségnek a termőföldekre történő kijuttatása – a gyakran nagyobb távolságra történő szállítás miatt – meglehetősen költséges.

Manapság, amikor a legelő állatokat tartó gazdálkodók nem rendelkeznek a trágya szakszerű (és jogszerű) felhasználáshoz elegendő kiterjedésű szántófölddel, a hasznosításról való gondoskodás sokszor nem egyszerű feladat. A nagyon súlyos trágya szállítása költséges, ezért csak egy bizonyos távolságon belül működő gazdaság tudja azt felhasználni. Ugyanakkor alapvető érdekünk, hogy az istállótrágya a lehető legnagyobb mértékben felhasználásra kerüljön, és ezzel is csökkenjen a műtrágya használat. A szomszédos gazdálkodókkal történő, mindkét fél számára kedvező megoldás lehet a trágyát olyan termékre cserélni, amelyet az állattartó gazdaság egyébként a piacon vásárolna meg.

Legelőkön, kaszálókon történő trágya szétterítés. Bár ezek a területek is igényelnek tápanyag visszapótlást, a legelők esetében az állatok által elhullatott trágya mennyisége ezt biztosítja.

A kaszálókon történő szétterítés lehetséges megoldás, bár ennek számos korlátja van. Mindenekelőtt csak fagyott talajon lehet a kiszórást megvalósítani és csak olyan módon, hogy a trágya a legapróbb darabokban kerüljön a fűre. Fontos azonban gondoskodni arról, hogy az ilyen felhasználás esetén a szalma vagy széna felhasználásakor a bálakötöző zsineg minden esetben gondosan eltávolításra kerüljön, így elkerülhető, hogy az a trágyába keveredjen. Ez egyrészt a saját használatú legelőink szennyezésének elkerülése érdekében nagyon fontos, másrészt a gépeink és állataink kímélése, felesleges balesetek, géptörés stb. elkerülése miatt is szükséges.

Szintén fontos kérdés az is, hogy a szalmával a trágyába kerülhet olyan szántóföldi gyomnövények magja és a szántókon használt vegyszerek maradványai, amelyek nem kívánatosak a gyepeken. Az ilyen növények magjával, illetve a vegyszerekkel szennyezett trágyával tulajdonképpen betelepítjük azokat a gyepekre. Ha ennek a veszélye fennáll, akkor előzetesen alaposan mérlegelni kell, hogy megéri-e trágyaszórással javítani a legelők, kaszálók fűhozamát, szembeállítva azt a gyomok eltávolításának költségeivel. A legbiztonságosabb az, ha a gyep területekre már tejes mértékben humuszosodott, több éves érlelésen átesett trágya kerül kiszórásra.

Halastavi hasznosítás. Csak keveseknek van lehetősége arra, hogy saját halastóban az azokban tömegesen élő planktonokkal hasznosítsák a trágyát, vagy azt halgazdaságoknak értékesítsék. Erre az ad lehetőséget, hogy a halastavainkban alkalmazott technológia szerint a tavaszi időszakban, amikor még sok a plankton, nem szükséges a halak etetése. A plankton állomány összeomlása után azonban már etetni kell, ami természetesen költségeket keletkeztet. A trágya halastóba történő szórásával a planktonnal történő etetési időszak meghosszabbítható, de nem nyújtható el a végtelenségig. Különösen fontos azonban azt is tudni, hogy nem lehet a tóba korlátlanul önteni a trágyát, mert az berobbanthatja a vizet, és annak a halak lesznek az áldozati.

Régen – a rideg gulyákat leszámítva, amelyek egész évben kint voltak a legelőn – annak ellenére sem legeltettek télen, hogy akkor fagyott volt a talaj, ezért az állatok taposásukkal nem tudtak a legelőben kárt tenni. Manapság ugyanakkor az egyre később bekövetkező fagyok miatt nemcsak a növényzet tud fejlődni, hanem a legelők sérülékenysége is nagyobb. Azt minden gazdálkodónak magának kell eldönteni, hogy a legelő állatokat, vagy magát a legelőt kedvezményezi ilyen esetekben.