Egy évszázada még különösen megbecsült foglalkozás volt a pásztoroké. Az egyes állatfajtákat – ló, marha, sertés, juh – őrző, gondozó foglalkozásnak külön elnevezése volt, úgy mint, csikós, gulyás, kondás, juhász stb.. A pásztorok rendeket alkottak, és szigorú szabályok szerint végezték tevékenységüket. Sajnos ma ezek a foglalkozások, és a hozzájuk kötődő ősi tudás kiveszőfélben van. Annak ellenére, hogy a magyarság sorsa a pásztorkodással szervesen összefonódott, a szemünk láttára tűnik el ez a foglalkozás, amelyre egyébként átalakult állattartási viszonyok között még manapság is szükség lenne.
A legelő állatokat terelő, őrző-védő, kezelő pásztorok hiánya az állattartókat rákényszerítette más lehetőségek felkutatására és gyakorlati alkalmazására, így ma már nálunk is gyakoriak a főleg az Észak-Amerikai kontinensen, illetve Nyugat-Európában igen elterjedt, ún. legelő kertek. Ezek a szögesdrót feltalálásának köszönhetik létrejöttüket. Később a villanypásztor is kifejlesztésre került, ami érintésre kellemetlen, de nem veszélyes áramütéssel figyelmezteti az annak vonalát átlépni kívánó állatot. A szögesdrótból készült (sokszor villanypásztorral erősített) kerítések általában stabil legelőkerteket védenek, míg a többsoros villanypásztor kerítések többnyire ideiglenesek, könnyen és gyorsan áttelepíthetők. A legelőkön ilyen körülmények között tartott állatok, ha vizük is van, nem igényelnek folyamatos emberi felügyeletet. Ez a felismerés és a kényszer alakította ki a villanypásztorok és körbekerítések rendszerét, amelyet az országban bármerre megtalálhatunk. Sajnos ma már ezek alkalmazása nélkül megvalósíthatatlan a nagy létszámú legelő állatok tartása.
Létezik a legeltetésnek egy harmadik, még ma is alkalmazott, de egyre ritkábban látható módja, amikor az egyes állatokat a tanya körüli gyepeken, láncon, kötélen tartják. A gazda reggel kivezette a tehenet, a borjakat a közeli dús legelőre és jó hosszú száron tartva azokat a lánc, kötél stb. végét egy felül szemes kiképzésű, kihegyezett acéltüskével leszúrta. Az állatok a hosszúra vett kötélnek, vagy láncnak köszönhetően elég nagy területen „szabadon” legeltek, de mozgásuk mégis korlátozott volt, nagyobb távolságra nem tudtak elmenni, ezért folyamatosan szem előtt voltak. A gazda késő délután vagy kora este kihúzta az acéltüskét a földből, feltekerte a hosszú kötelet és komótosan bevezette az állatot az istállóba, majd elkezdődött a tehenek fejése. Ilyen módon azonban nem csak szarvasmarhát, hanem lovat, sőt sertés is tartottak. A gazda minden nap más területre kötötte ki az állatokat, így azok általában dús fűhöz jutottak, és a növekményt mindig a legfrissebb állapotban tudták lelegelni. Ma még a tanyás vidékeken láthatunk ilyenfajta legeltetést, de sajnos ez a módszer is kihalóban van már Magyarországon.
Béklyós legeltetést is alkalmaztak elődeink és nagy ritkán még ma is látni ilyet. Ilyenkor az állatok két első lábát összekötötték, vagy erre a célra vasból készült ördöglakat módjára nyitható „béklyóba verték” úgy, hogy azok csak „páros lábbal” tudjanak ugrálni. Ezzel azt érték el, hogy az állatok nem tudtak messzire eltávolodni, de annyit tudtak mozogni, hogy mindig friss füvet tudjanak legelni. Elsősorban éjszakai legelési módként alkalmazták, olyan helyeken, ahol nem kellett attól tartani, hogy a kint hagyott állatokat valaki eltulajdonítja. Ma már e legeltetési mód emlékét csak számos nóta, közmondás és szólás őrzi.
A lehetséges legeltetési módszereke közül – részben saját tapasztalatainkra hagyatkozva – a pásztoros és a villanypásztoros, legelőkertes változatot mutatjuk be részletesen.
Amennyiben kérdése lenne programunkkal kapcsolatban, kérjük kapcsolati ürlapunkon írjon nekünk. Kollégáink hamarosan válaszolnak Önnek.