Sajnos ma már szabadban legeltetett csürhével vagy kondával alig találkozhatunk. F: Haraszthy László
A régmúltban általános gyakorlat volt, hogy a falusi kondákat, vagy az urasági disznókat behajtották az erdőbe makkolni. Az erdei legeltetés tiltása után sem szűnt azonban meg a sertések legeltetése, mint ahogy az azt megelőzően sem szorítkozott kizárólag a makkoltatásra.
Régen léteztek rideg kondák és csürhék is. A ridegen tartott állatok egész évben kint tartózkodtak a legelőn és csak azokat az egyedeket választották ki és hajtották be a faluba, amelyek le akartak vágni.
A csürhe viszont naponta kijárt. A kanász reggel az ostorát csattogtatta vagy fújta a kanászkürt jelezvén, hogy megkezdődött a kihajtás. A disznókat a településtől nem távoli legelőre terelte, ahol azok elsősorban a növényzetet ették, de minden mást elfogyasztottak, amit egy disznó szívesen megeszik, pl. csigát, földigilisztát, rovarokat, pockot, egyebet. Ha volt egy mélyedés vagy csak egy sáros gödör, abban szívesen elfeküdtek, különösen a déli hőségben. De ott is legeltették őket, ahol nem volt sem víz, sem sáros gödör. Rendszeresen legeltettek sertéseket pl. a fás legelőkön is. Ezeken az állatok maguk túrtak gödröket és azokban a friss és hűvös földön, árnyékban töltötték a legmelegebb órákat.
A falusi sertéstartás minden képzeletet felülmúló visszaesése sajnálatos tény, de nem biztos, hogy a jelenlegi helyzetbe bele kell nyugodnunk. A kihasználatlan legelőknél még az is jobb, ha azok egy részét sertésekkel legeltetjük. 1989. december 31.-én Magyarországon 7 660 000 sertés volt, 2018. december 1-én pedig már csak 2 872 000, azaz a rendszerváltáskor jegyzett mennyiségnek 37,5%-a. Kocából pedig még drasztikusabb a csökkenés, hiszen 624 000-ról 178 000-ra (28,5%-ára) csökkent ugyanezen időszakban az állomány. Az okok összetettek, miközben az eredmény egyértelmű. Ma már a vidéki lakosság jelentős része is nagyüzemi telepeken hizlalt sertés húsát fogyasztja, miközben egyre többfelé kihasználatlan, gyomosodó, cserjésedő legelők láthatók. A nagyüzemi sertéstartás előnyei mellett bizonyosan sok érvet fel lehetne sorakoztatni, azt viszont nem lehet megkérdőjelezni, hogy a háztájiban, különösen a legeltetve tartott sertések húsának íze kimagaslóan jobb és minden bizonnyal beltartalmi értéke is hasonlóan kedvezőbb, miközben fel sem merül annak lehetősége, hogy a takarmánnyal olyan anyagokat is fogyasztanak az állatok, amit szermaradványként nem szeretnénk a tányérunkban viszont látni.
Napjainkban, amikor az élelmiszer biztonság kérdése egyre nagyobb jelentőséget kap, mivel európai léptékben szinte hetente derül ki valamely élelmiszerről, hogy az egészségre káros anyagokat is tartalmaz, nem mondhatunk le a háztáji sertéstartásról. Nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy az állattartás sok ember számára ma már nem olyan vonzó, mint az 30-40 évvel ezelőtt volt. Az is valószínű, hogy nehéz kanászt találni. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy nem a kanász megléte, vagy hiánya a fő ösztönző vagy visszatartó erő a sertéstartás ismételt fellendítésében.
Alaposan végiggondolt, a vidéken élőkkel – potenciális sertéstartókkal – folytatott konzultáció alapján kormányzati intézkedések sorára lenne szükség annak érdekében, hogy a lakosság jobb minőségű, természetes körülmények között tartott, helyben nevelt állatok – sertések ¬– húsát fogyassza.
A legelőn tartott sertések túrásukkal és a vízi növények – pl. gyékény kirágásával – állandóan visszavetették a szukcessziót (növényvilág azon tulajdonsága, mely szerint mindenütt természetes úton arra törekszik, hogy a legnagyobb biomasszát jelentő társulást hozza létre). A növényvilág fejlődése során különböző fázisok követik egymást. A természetben mai viszonyaink közepette az első fázisok hiányoznak a leginkább, azaz azok, amelyekben a termőfelület – a disznók túrása miatt ¬– növényzetmentes, illetve kevés és alacsony növésű faj foglalja még csak el a területet. Azok a fázisok, amikor már zárt gyep, bokros vagy fákkal elegyes bokros alakul ki, hatalmas területen megtalálhatók. De az emberi tevékenység következtében a növényzetmentes felület, nem maradhat fenn, mert azt gazdasági növényekkel, faültetvénnyel, erdővel stb. folyamatosan betelepítjük, a természetes úton keletkező ilyen felületek pedig a szukcesszió következtében nagyon gyorsan benövényesednek. A sertések tehát egy adott területen a szukcesszió első fázisait folyamatosan előállítják, vagy fenntartják azt. Ez természetvédelmi szempontból még akkor is kedvező, ha a disznók azt is megeszik, aminek nem örülünk, pl. földön fészkelő madarak tojásai, de ez a probléma egyszerűen kiküszöbölhető a legeltetés költési idény alatti korlátozásával/szüneteltetésével.
A sertésekkel történő legeltetés, vagy legalább a szabadban tartás kérdésének természetvédelmi szempontok szerinti újragondolása is szükséges lenne ahhoz, hogy a lakosság jobb minőségű sertéshússal történő ellátása megvalósulhasson.
Sertésekkel történő legeltetés képgaléria
Amennyiben kérdése lenne programunkkal kapcsolatban, kérJük kapcsolati ürlapunkon írjon nekünk. Kollégáink hamarosan válaszolnak Önnek.