Juhokkal történő legeltetés

A juh (Ovis gmelini) az ember által egyik legrégebben háziasított állat. Háziasítása időszámításunk előtt 8000 körül történhetett, a levantei térségben (Palesztina, Jordánia, Libanon, Izrael és Szíria területe) illetve Irakban, Iránban.

A juh a szarvasmarhafélék családjába tartozik, ennek megfelelően a szarvasmarhához és a kecskéhez hasonlóan kérődző állat. Hosszú időn keresztül a muflon (Ovis aries) alfajaként tarták számon. A molekuláris biológiai módszerekkel legújabban elvégzett vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a juh őse a természetben ma is élő anatóliai juh (Ovis gmelini). Ennek az állatnak a korai háziasítási alakja a muflon, ezért annak és a házi juhnak a latin neve megegyezik. A muflon és a házi juh tehát egy fajhoz tartoznak és csak annyiban térnek el egymástól, hogy a muflon – egy korábbi háziasított forma – amelyiket valamikor Szardiniára és Korzikára bevittek, majd az ott elvadult állományának köszönhetően napjainkig fennmaradt a juhnak ez az alakja. A világ különböző pontjaira betelepített muflon, a szardíniai és korzikai állományokból származik.

A juh falkában tartott legelő állat, amely gyakran zárt csoportot alkot – különösen, ha a pásztorkutyák erre kényszerítik – ugyanakkor szívesen legel szétszóródva is.

A juhoknak – a szarvasmarhákhoz hasonlóan – a felső állkapcsukban nincsenek szemfogak. Legelési sajátossága, hogy a füvet az ajkaival tépi, ezért nagyon „mélyen” legel, azaz rövidre rágja a füvet. Ennek a tulajdonságának köszönhetően viszont a legrövidebb füvet, vagy más növényzetet is képesek legelni. A Kárpát-medencében jellemzően a gyengébb minőségű gyepeket, szikeseket, vagy a hegyi – gyakran sziklakibúvásos – legelőket hasznosítják juhokkal. A mediterrán térségben, illetve Ázsia kontinentális éghajlatú részein a köves területeken is juhot legeltetnek.

Magyarországi viszonyok között elsősorban az Alföldön tartottak legelő juhokat a szikesek, illetve a homoki legelők hasznosítására. Ezeket más háziállat fajtákkal nem lehet legeltetni, mert azok, ezekről a gyenge termőképességű területekről nem képesek számukra elegendő mennyiségű növényt lelegelni. A dombvidéki, nem túl meredek oldalak, legeltetése hagyományosan szintén juhokkal történt. Ezeknek a területeknek is ez volt az egyetlen hasznosítási módjuk, mivel azokat szántóvá nem lehetett átalakítani, szarvasmarhákkal történő legeltetéshez viszont nem termett azokon elegendő mennyiségű biomassza. Középhegységeink jelentős részén a kukoricatermelés kezdetéig, illetve az erdővédelmi törvények megjelenéséig jelentős őszi-téli legeltetés folyt a tölgy és bükk – ún. makkos –erdőkben. Ezek emlékét ma is számtalan földrajzi név őrzi.

A juhok legeltetése esetén hektáronként átlagosan 5-17 állattal számolunk, ugyanakkor a gyenge termőképességű szikes legelők általában 3-5 állatot képesek csak eltartani. A domboldali legelőkön ennél nagyobb számú juh is legeltethető.

Magyarországon a juhokkal történő legeltetésnek a gazdasági jelentősége nem csak abban nyilvánul meg, hogy mennyi hasznot képes az ágazat termelni. Rendkívül jelentős az is, hogy nagy kiterjedésű és összességében is igen jelentős mértékű szikes, esetleg homokos területek jó állapotban tartásához is hozzájárul a juhászat. Juhokkal történő legeltetés nélkül ezeken a területen képződő csekély mennyiségű biomassza az évek során felhalmozódva a területek elértéktelenedéséhez vezetne. Ezen területek sajátossága, hogy a magas illóolajtartalmú fűszer és gyógynövényei miatt nagyon ízletes juhhús állítható elő azokon.

Természeti értékek megőrzése szempontjából viszont különösen fontos a szikesek és más gyenge termőképességű területek legeltetése, mivel ez gyakorlatilag megfelel a természetvédelmi célú kezelésnek. Elmaradása a területek kisebb-nagyobb mértékű átalakulásához vezet, ami magával hozza élőviláguk változását, elszegényedését is.

Az ipari forradalom idején az angliai szövőipar hihetetlen mennyiségű gyapjút vásárolt fel. E miatt valóságos „birkaláz” lett úrrá a magyarországi nagybirtokosokon. E kereslet határozta meg a juhtartásunkat egészen a 20. század elejéig.

Az 1980-as évek elejétől kezdődően a juhászat egyre kevésbé jövedelmező állattenyésztési ágazattá vált. A juh rosszul tűrte a nagyüzemi tartást, jelentős veszteségeket termelt a Tsz-ekben, állami gazdaságokban, amelyek azonban nagy, más állattal nem legeltethető gyepek felett rendelkeztek. A problémát sok helyen úgy oldották meg, hogy kiadták a juhállományt „gebinbe” az arra vállalkozó juhágazati dolgozóknak, Tsz tagoknak. Ők már hatékonyan, az állatok igényeit maximálisan figyelemebe véve tartották azokat, és váltak módos emberekké. Így bármennyire furcsa, de a szocialista nagyüzemek tevékenysége miatt maradt fenn az egyetlen hagyományosnak tekinthető pásztoroló állattartás a „maszek juhászok” megjelenésével.

Ekkoriban ennek alapja a hármas hasznosítás a gyapjú, hús, tejtermelés volt. A bárányok keresettek voltak az olasz és Közel-keleti piacokon, a gyapjút, amelynek ára fedezte a tartási költségeket, felvásárolta a textilipar. A tejipar pedig a juhtejre tartott igényt. Elindultak azonban kedvezőtlen folyamatok is. A jó minőségű gyapjút adó magyar fésűsmerinó állományt idegen fajtákkal keresztezték, a bárányok nagyobb súlyának, jobb húsformáinak (csontos hús arányának) elérése érdekében. A gyapjú viszont vastagabb szálú lett, a műszálak előretörése miatt a textilipar kevesebb gyapjút igényelt, és a gyengébb minőségre már nem volt vevő. Míg néhány évtizeddel ezelőtt a gyapjú értékesítéséből származott az ágazat legnagyobb bevétele, addig mára eljutottunk odáig, hogy a nyírás költsége sem minden esetben térül meg a gyapjú értékesítéséből, ha azt egyáltalán el lehet adni. A juhtejből készült termékek, jellemzően a sajtok esetében a bolgár és román EU-s csatlakozás után a magyar áruk kiszorultak a tradicionális piacainkról.

A bevezetőben található számok mutatják, hogy a magyarországi juhtej termelés az ötven évvel ezelőttinek a 2,7%-ára zuhant vissza. Ilyen körülmények között a teljes hazai juhászati ágazat árbevételét tekintve ez a tétel is csak kismértékben járul hozzá az állományok fenntartási költségeihez.

A kezdeti jövedelmezőség ma már igen sovány haszonra váltott, és azok a juhászok, akik a Tsz-ekből annak idején kiváltak, ma már lassan kiöregednek, utánpótlás pedig nem nagyon van. A gyermekeik sok esetben nem vállalják az egész éves éjjel-nappali szolgálatot kívánó juhászkodást. A szakképzés gyakorlatilag megszűnt, emiatt alkalmazottat is egyre nehezebb találni, illetve a csökkenő jövedelmezőségből megfizetni. Elvész a pásztorkodás ősi tudománya, nincs aki legeltesse a juhokat.

Ez, és a húsra történő termelés viszont abba az irányba tolja el a fajtaválasztást és az állatok takarmányozását, hogy egyre csökken a legelőre kihajtott állatok száma, illetve ha intenzív fajtát tartunk, akkor annak a hazai szikes legelőkön elérhető táplálék mennyisége kevés, ezért azt ki kell egészíteni, ami jelentős költséggel jár.

Mindezekből következik, hogy a hazai juhászat hosszútávú fenntartása érdekében nem elegendőek a jelenlegi támogatási formák. Olyan új kidolgozására és bevezetésére van szükség, amelyik elismeri azt a társadalmi hasznot, amit a szikes és dombvidéki gyepek fenntartásával, jó állapotban tartásával és a természeti értékeik megőrzésével szolgáltat. Ha a juhállományt legalább a jelenlegi szinten akarjuk állandósítani, akkor a támogatás nem szorítkozhat az élelmiszer alapanyag termelésre, hanem annak ki kell terjednie a fentiekben vázolt társadalmi szinten megvalósuló hasznosságára is.