Legeltetés házi bivallyal

Az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek – kevés kivételtől eltekintve – valójában sosem rendelkeztek jelentős állománnyal. A folyamatos fogyatkozás a mélypontját az 1980-as évek közepén érte el, amikor érdemi állománya már csak Nagykanizsai Állami Gazdaságnak volt, amelyik alig 100 állatból ált. A pusztulásnak indult hazai bivalyállomány az ezred-forduló előtti évtizedekre már csak két kisebb gulyára korlátozódott. Az egyik Kápolna-pusztán, a Kis-Balaton mellékén élt – valószínűleg az egykori észak-somogyi uradalmak állományainak maradványaként – a másik, kisparaszti gazdaságokból összegyűjtve a Hortobágyi Nemzeti Parkban. A Kápolna-pusztai állományt is vágóhídra akarták vinni 1989-ban, amikor az Országos Környezet és Természetvédelmi Hivatal Állattani osztálya vezetőjének (Haraszthy László) közbenjárására, sikerült állami forrást találni további fenntartásukhoz, ezáltal levágásuk lekerült a napirendről. A rendszerváltást már csak ez a két állomány élte túl. Érdekes módon a továbbiakban is a természetvédelmi szervezetek voltak azok, amelyek a bivalyban meglátták a lehetőséget és gondoskodta a megőrzéséről. Az 1990-es rendszerváltás után egyre több terülten vagyonkezelővé váló nemzeti park igazgatóságok a vizes, vagy vízjárta területek kezelésére házi bivalyokat kezdtek használni. Tevékenységüknek köszönhetően az állomány folyamatosan gyarapodott. Időközben civil természetvédő szervezetek és magángazdálkodók is bekapcsolódtak a bivalytartásba, majd ezek a szereplők 1999-ben megalakították a Magyar Bivalytenyésztők Egyesületét.

Mivel Magyarországon még ma is igen jelentős – egy millió hektár közeli – az a terület, amelyet elsősorban legeltetésre, illetve az állatok téli tömegtakarmányának kaszálására lehet csak hasznosítani, elemi érdekünk a legeltető állattenyésztés művelése, különösen pedig az ágazat fejlesztése, régi időkre jellemző általános megbecsültségének és súlyának visszaállítása.
Mivel a házi bivaly erősen kötődik a vizekhez, vizes területekhez, az ilyenek hasznosítására nála alkalmasabb legelő állatunk nincs. A területek oldaláról megközelítve ezt a kérdést, elmondhatjuk, hogy számos olyan legelő van a magyar állattenyésztők birtokában, használatában, amelyiket eredményesen csak bivallyal lehet hasznosítani.

Sajnálatos módon a szabadtéri legeltetés visszaszorulásának egyenes következményként az ország számos térségében a felhagyott legelőket nem, vagy nem csak a cserjék kezdték elfoglalni, hanem az ún. özönnövények is. Ezek közül is kiemelkedik a Dunántúlon megállíthatatlanul terjedő magas és kanadai aranyvessző. Nyugat- és Délnyugat-Magyarországon a használaton kívülre került legelők, kaszálók júliusban sárga tengerként jelzik, hogy a szépen karbantartott, gazdasági hasznot hozó, természeti értékeket őrző területek helyén egy allergén pollent termelő özönnövény tenger lett az úr.

Gazdálkodóként és természetvédőként is értetlenül és fájdalommal tekintünk ezekre a területekre, ugyanakkor azt gondoljuk, hogy nem törvényszerű, hogy ezt a kedvezőtlen helyzetet hosszabb távon is elviseljük. A házi bivalyokkal ezek a területek hasznosíthatók lennének, úgy, hogy azzal nemcsak az állattartó gazdálkodó, de az egész társadalom is kedvezményezett lenne.
Projektünk egyik célja, hogy megismertessük Önnel kedves Gazdálkodó társunk, természetvédő kollégánk, hogy milyen lehetőségeket kínál a házi bivallyal történő legeltetés.
Van azonban a bivalytartásnak egy további speciális előnye, eddig még ki nem használt lehetősége is.

A mezőgazdasági területen húzódó csatornák vize a környező területekről bemosódó műtrágyák miatt, tápanyagokban általában igen gazdag. Ezért azokban szinte robbanásszerű gyorsasággal fejlődik a vízi növényzet, aminek elburjánzása egy ponton túl jelentős mértékben akadályozza a vízfolyást. Ezeknek a csatornáknak a karbantartása – vízelvezető képességük fenntartása – manapság rendkívül költséges módon, kikotrással történik. A kikotort iszap, amely tele van a vízinövények gyökereivel, külön kezelést igényel, ami természetesen további költséget keletkeztet. Az ilyen módon történő kezelésről azonban mindannyian tudjuk, hogy csak pár évre oldja meg a természetes folyamat eredményeként, néhány éven belül újra bekövetkező benövényesedést. A csatornák jelenlegi rendkívül drága és fenntarthatatlan kezelése helyett mi másfajta gyakorlatot javaslunk. A bivalyok maguktól is boldogan mennek bele a vízbe, de ha villanypásztorral a csatornák mellé szorítjuk őket, akkor legelni is ott fognak. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy nem csak a töltésoldalt tartják jó állapotban, hanem a vízből kilegelik a nádat, gyékény és más növényeket is. Nemcsak ingyen legelnek, de közben értékes, ízanyagokban gazdag húst is termelnek. Természetesen nem lehet őket egész évben ilyen helyen tartani és az sem kívánatos, hogy az ország összes csatornája növényzetmentes legyen. Csak is a szakaszolt és gazdálkodási érdekeket a természeti értékek fenntartásával összehangolt gyakorlat fogadható el. Az ilyenfajta csatornakezelést mi már többszörösen kipróbáltuk és a napi gyakorlatunkban is alkalmazzuk, ezért bátran ajánljuk gazdálkodó társainknak is. Természetvédelmi szempontból szintén nagyon fontos, hogy a nyílt vízfelületek folyamatos fenntartását is bivalyokkal lehet a legkönnyebben biztosítani. Ugyancsak fontosak azok az élőhelyek is, amelyeket a vizek szélében elfekvéssel, dagonyázással alakítanak ki. Ezek a vonuló parti madarak tömegeinek biztosítanak kedvező táplálkozóhelyeket.

Fontos annak hangsúlyozása is, hogy a bivallyal történő legeltetés során gyakorlatilag bio, vagy azzal azonos minőségű élelmiszer alapanyagot állítunk elő. Manapság pedig az élelmiszerbiztonság a naponta nyilvánosságra kerülő újabb és újabb szabálytanságok miatt, egyre fontosabb kérdéssé válik.

Haraszthy László