Jól megférnek egymás mellett a legelő ludak és a szarvasmarhák is. F: Viszló Levente
A ludak éppen olyan legelő állatok, mint a juhok, marhák, lovak, kecskék stb., azaz legalábbis a tavasztól őszig terjedő időszakban elsődlegesen zöld növényi részeket csipegetnek. A ludakat húsukért és tollukért tartották. Évente akár kétszer, esetleg háromszor is „megfosztották”, azaz kitépdesték a pihetollaikat, majd ezután kezdődött a tömésük. Az ágyneműben használt tollak közül a libatoll volt a legértékesebb.
Libával (ludakkal) azokban a térségekben legeltettek, ahol a tanyához, a faluhoz közel kisebb-nagyobb tó, vagy más állóvíz, folyó, csatorna, vagy nedves rét és természetesen legelő is volt. Mivel a libákat reggel hajtották, vagy inkább engedték ki a legelőkre, és este azok maguktól hazamentek, vagy behajtották őket, csak azokon a településeken terjedt el ez a legeltetési gyakorlat, ahol a legelő közvetlenül a falu, vagy a tanya mellett volt. Nagy távolságra ugyanis nem szívesen gyalogoltak el a ludak.
A libákat régebben gyerekekkel („libapásztorlány”), illetve idősekkel őriztették, de voltak olyan térségek is, ahol nem volt napi felügyelet alatt a falka. Innen ered az a mondás is, hogy „ A leghíresebb csikós számadó is libapásztorként kezdte, és úgy is végezte pásztor életét”. Az egy-egy családhoz tartozó libák száma eltérő volt, de csak ritkán tartottak egy udvarban nagyobb számú állatot. A libák tollát megfestették és ez alapján minden gazda tudta, hogy melyek az ő állatai, ezért nem okozott problémát, ha a legelőn a különböző falkák összekeveredtek. Mivel a liba meglehetősen okos, tanulékony állat, ha napközben össze is keveredtek, este, amikor hazatértek csak ritkán fordult elő, hogy az egy-egy házhoz tartozó falkákban idegen állat lett volna.
A közeli legelőkre a libák úgy jártak ki, mint a csorda. Reggel kinyitották a kertkaput, és a libák sebes járással, néha szárnycsapásokkal rásegítve szaladtak ki a legelőre. Amikor a kislibák kikeltek és megerősödtek, akkor azok is követték a családi falkát a legelőre.
Ez a fajta háziállattartás azokban az időkben volt megvalósítható, amikor a család egy vagy több tagja napközben is otthon tartózkodott. Manapság, amikor a vidéki településen élők nagyobb része kötött munkaidőben dolgozik, az ilyen típusú állattartás nem, vagy csak nagyon nehézkesen valósítható meg.
Számos további tényező is akadályozza, hogy ez a gyakorlat visszatérjen, pl. a megnövekedett forgalom sem kedvez az úttesten vonuló állatoknak.
A termelőszövetkezeti, állami gazdasági időszakban, azaz legkésőbb az 1980-as évek végéig, sokfelé tartottak tömegesen extenzív körülmények között is ludakat. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy hodály körül egy nagyobb gyepterületet bekerítettek, majd oda ezres nagyságrendű állatot összezsúfoltak. Ezek a ludak – amíg volt mit – legeltek is, de bőven kaptak kiegészítő takarmányt is. Az 1970-es évek végén, az 1980-as években a Hortobágyon létesített ilyen telepeket az akkorra már nemzeti parkká nyilvánított puszta védelme érdekében felszámolták. A ludak foszforban, nitrogénben gazdag ürüléke tápanyag feldúsulást eredményezett, aminek következtében tömegesen jelentek meg a különböző gyomnövények.
A ludak hegyes csőrükkel nagyon „mélyen” legelnek, azaz a növényzetet a talajhoz nagyon közel, vagy a talajszinten csipkedik le. Ezzel a legelési móddal egy nagyon speciális – rendkívül rövidfüvű – élőhelyet alakítanak ki, illetve tartanak fenn.
A különböző magasságú vegetációhoz eltérő élővilág kötődik, ezért a minél mozaikosabb szerkezetű növényzettel lehet az élővilág legnagyobb gazdagságát fenntartani. Ha a legelő libák a gyepen nagy területen szabadon tudnak mozogni, akkor az elhullatott ürülékükkel nem károsítják azt, ha viszont össze vannak zsúfolva, akkor kiég alattuk a gyep.
Manapság Magyarországon, szabadon legelő libafalkákkal már sajnos alig, vagy egyáltalán nem lehet találkozni. Ennek megfelelően pusztáinkon hiányzik az az élőhely, amit a legelő házi libák alakítottak ki és tartottak fenn.
Ugyanakkor az utóbbi négy évtizedben jelentősen megerősödött a házi ludak vad ősének a nyári lúdnak (Anser anser) az állománya, amelyek a költési időszakot leszámítva gyakran hatalmas csapatokba verődve legelnek. Ezek a nálunk is fészkelő ludak, kiegészülve a százezres tömegben átvonuló északi vetési lúddal és nagy lilikkel elvégzik azt az élőhely alakító tevékenységet, amit korábban a házi ludak valósítottak meg.
Legeltetés ludakkal képgaléria
Amennyiben kérdése lenne programunkkal kapcsolatban, kérJük kapcsolati ürlapunkon írjon nekünk. Kollégáink hamarosan válaszolnak Önnek.