Aranyvessző fajok - Gyepgazdálkodás

Magas aranyvessző (Solidago gigantea), kanadai aranyvessző (Solidago canadensis)

Az aranyvesszők képesek egyeduralkodóvá válni. F: Haraszthy László

Mindkét faj Észak-Amerikából került a Kárpát-medencébe. A magas aranyvessző első kivadult állományai már az 1800-es évek végén megjelentek a Duna mentén. Elsősorban a nevesebb, csapadékosabb Dunántúlon alakultak ki nagy állományai, de kisebb mértékben az Alföldön is megtalálható.

Amíg Magyarországon a háztáji legelő állattartás általános volt, addig nagy összefüggő területeket nem tudott meghódítani. A falusi szarvasmarhatartás során a legtöbb településen az állatokat reggel ki- majd este behajtották. Mindez azt jelentette, hogy legelők a település közelében helyezkedtek el, mert különben az állatoknak naponta kétszer nagyobb távolságot kellett volna megtenniük. A távolabbi területeket elsősorban téli alom- illetve takarmányszénának kaszálták. Az 1990-es rendszerváltás után megszűntek a mezőgazdasági termelő szövetkezetek, amelyek nagyon jelentős szerepelt vállaltak a háztáji gazdaságokban előállított termékek felvásárlásában, értékesítésében. Megszűnésük következtében sorban zártak be a tejfelvásárlók, elvesztek a korábbi külpiacok, megszűnt a közös takarmánybeszerzés és a közös tudás is elenyészett. Azok, akik elvesztették termelőszövetkezeti munkahelyüket, de életkoruknál fogva még képesek voltak váltani, a közeli nagyobb településeken, városokban találtak munkát. Az ingázás azonban sok család esetében megszüntette a háztáji állattartás lehetőségeit. Drasztikus mértékben kezdett zsugorodni a magyar szarvasmarha állomány, amelyik a rendszerváltás környékén, még több mint 1,4 millió tehénből állt. A csökkenés mértékére jellemző, hogy 700 000 alá esett a tehénlétszám. Ennek automatikusan az lett a következménye, hogy a faluszéli legelők jelentős részén elkezdődött a használat visszaszorulása, majd az meg is szűnt.
Ennek a folyamatnak az egyik óriási „nyertesei” az aranyvessző fajok, amelyek korábban a legelő állatok rágása mellett nem tudtak teret nyerni. Ma pedig úgy tűnik ¬– különösen Nyugat-Magyarország egyes térségeiben, – hogy terjedésük megállíthatatlan. Az elnéptelenedő kistelepüléseken nincs, vagy alig van munkalehetőség, ezért az emberek elköltöznek, és a távollakók számára már fel sem tűnik, hogy gyerekkoruk virágos rétjei az enyészetté váltak. Sajnos a problémára a társadalom sem érzékeny, de még az agrárirányítás figyelmét is elkerüli a kérdés.

Veszélyek

Magyarországon sajnos nincs pontos információ arra vonatkozóan, hogy mekkora területet foglaltak el az aranyvessző fajok. (Más özönnövényekről sincs állami adatbázis, vagy nyilvántartás). A Dunántúlon azonban egészen bizonyosan sok ezer vagy akár több tízezer hektárról kell beszélnünk.

Az aranyvessző fajok néhány év alatt homogén állományt hoznak létre, miközben minden más növényfajt kiszorítanak. Zárt állományaik mind mezőgazdasági, mind vadgazdálkodási szempontból értéktelenek, viszont legelő állatokkal – szerencsére – viszonylag gyorsan felszámolhatók. Azok a területek, amelyeket elborítottak az aranyvesszők, jelentős értékcsökkenésen mentek keresztül. Ez egyrészt anyagi vesztesség a tulajdonosnak, de ugyanígy a társadalomnak is, hiszen ezáltal folyamatosan csökken a mezőgazdasági hasznosításra rendelkezésre álló területek kiterjedése. Ezeknek a területeknek a tulajdonosai elesnek az EU-s agrártámogatásoktól, és ha egyszer újra a hasznosítás mellett döntenek, akkor jelentős költséggel jár majd számukra a területek megtisztítása. Mindeközben a kieső területek – jelen állapotukban – semmilyen célra nem hasznosíthatók. Bár az aranyvesszők méztermelésre korlátozottan alkalmasak az ebből származó előny sajnos bőven ellensúlyozzák azzal, hogy pollenjeik allergén hatásúak.

Állományainak felszámolása, területkezelés

Az aranyvessző fajok, bár ijesztő mértékben képesek terjedni, megfékezésük, és az általuk elfoglalt terület végleges megtisztítása, az arra fordított tudás, és költség tekintetében meg sem közelíti a „fő ellenség” gyalogakácot. A több éves, avas szárakból és a friss állományból kialakult vegyes állományt, ha a területre gépekkel rá lehet menni, egyszeri kaszálással, vagy olyan szárzúzóval, amely nem rendre vág, el lehet távolítani Az ilyen módón megtisztított területen a friss hajtások szarvasmarhával, vagy házi bivallyal legeltethetők. Ezek az állatok képesek kilegelni a teljes aranyvessző állományt, ha kellő sűrűségben vannak az adott területre zárva. Azokon a területeken, amelyeket az előző évben kaszáltak és tavasszal, nyáron csak az aranyvesszők friss hajtásai uralják, még tisztító kaszálást sem kell végezni, mert a szarvasmarhák és a bivalyok az azévi hajtásokat maradéktalanul lelegelik. Kiváló módszer az is, ha egy korai kaszálást követően ún. „sarjú” legeltetéssel tartjuk kordában az aranyvesszőket.

Ezzel a módszerrel jelentős mennyiségű gépi munka költségei takaríthatók meg – munkabér, üzemanyag költség, amortizáció, stb. – miközben tevékenységünk klíma semleges, vagy akár klímabarát is lehet. Az özönnövények állatokkal történő lerágatása közben jelentős mennyiségű, mindféle mesterséges anyagokkal történő etetés helyett, természetes körülmények között az összes élelmiszerbiztonsági előírásnak megfelelő állati termék előállítása történik.
Nagyon fontos, hogy egy ilyen tevékenységet ne csak a földtulajdonos, hanem a társadalom szemüvegén keresztül is mérlegeljünk!
Az egyik oldalon van a légszennyezés, gépamortizáció, import energiahordozó – kőolaj – származékának felhasználása, klímaváltozáshoz való hozzájárulás, úgy, hogy a beavatkozásokat évente meg kell ismételni, míg a másikon oldalon az allergén növények visszaszorítása, klíma semleges beavatkozás, egészséges élelmiszer előállítás található.
Ahhoz azonban, hogy ezek megvalósulhassanak, a társadalomnak – szakembereknek – át kell gondolniuk a támogatási rendszerek céljait! Azoknak elsősorban a közjót kell szolgálniuk!

Az aranyvesszőkről részletesebb információk itt találhatók:

Magas aranyvessző

Kanadai aranyvessző