« Vissza
A kutatás helyszíneiGyomfajok elleni védekezésGyalogakác (Amorpha fruticosa) Rekettyefűz (Salix cinerea) Aranyvessző (Solidago spp.) fajokSiskanádtippan (Calamagrostis epigeios) Japánkeserűfű (Fallopia spp.) Bálványfa (Ailanthus altissima) Akác (Robinia pseudoacacia) A szukcesszió eredményeként történő becserjésedés kezelése a Kaszonyi-hegyen
Akác (Robinia pseudoacacia)

 

Az akác Észak-Amerika keleti felének belső területein honos. Bartha Dénes, Csiszár Ágnes és Zsigmond Vince munkája alapján tudjuk, hogy az eukaliptusz után világszerte a legnagyobb területen termesztett lombos fafaj. Hazánkba a XVIII. század elején került be, díszfaként. Három évtizeddel később már kiterjedt területeket telepítettek be e fajjal. Az akác tömeges telepítésének időszaka 1865 és 1895 közé tehető, ekkor vált az alföldfásítás fő fafajává. Az akácültetvények területi növekedése 1949 után újabb, töretlen lendületet vett. Napjainkban az erdőtelepítések harmadán alkalmazzák, az akác területfoglalása 2003-ra megközelítette a 370 ezer hektárt. Ez a Föld akácállományának több, mint 11%-a.

Az akác hosszú életű fa. Az idős egyedek példányai a 200 éves kort is megérik, s ekkor törzsátmérője meghaladja az 1 métert. Magyarországon az akác előfordulásának határvonala egybeesik az április 25-30-ig elhúzódó fagyos napokéval. Az ennél későbbi fagyok levélpusztulást okoznak. Hozzávetőlegesen dombvidéki területeink hőmérséklete megfelel az akác legészakibb előfordulási területeinek.

Ahol az akác gyökeret ereszt, onnan szinte lehetetlen (volt eddig) kiirtani. Sarjadzóképessége, vegetatív szaporodása közismert. A talajban tömegesen felhalmozódó magja akár 50 évig is életképes marad.

Az akác nitrogéndúsító hatása súlyos problémákat okoz, a jellegzetes nitrogénkedvelő növényzet kialakulásához, a terület flórájának elszegényedéséhez, faunájának átalakulásához vezet.

Három évig tartó kísérletezés után kezdődött el a szatmár-beregi területeken a különféle akácállományok tömeges Medallonnal történő kezelése. Ennek során, az elmúlt 5 esztendőben őshonos állományokban előforduló idős egyedek, fasorokban és kisebb foltokban élő középkorú és fiatal példányok illetve homogén, többhektáros középkorú ültetvényeken történtek meg a kezelések. Ezidáig összesen közel 5 ezer egyed kezelése, kiszárítása történt meg.

 

Alkalmazott kezelési módszer:

1. Pontszerű bejuttatás (100%-os glifozáttal /gliphosate-isopropilamin/, szeptember végén)

  • (engedélyezett, III. forgalmi kategóriájú (szabadforgalmú) totál-gyomirtó szer)
  • Veszélyességi kategóriák:

·      méregkategóriája: „gyakorlatilag nem mérgező”,

·      méhveszélyességi kategória: „méhekre nem veszélyes”,

·      vízi szervezetekre vonatkozó veszélyesség: „vizekre nem veszélyes”.

  • Alkalmazni tervezett koncentráció: 100 %-os tömény oldat.
  • A kijuttatás módja:

·      Az akácfa törzsébe, 1 méteres magasságban 4-8 darab 8-10 mm-es átmérőjű ferdén lejtő lyukat fúrni. Ebbe injekciós fecskendővel célszerű a vegyszer bejuttatni, majd fatapasszal a sebet lezárni. Így a vegyszer kijutása illetve felhígulása is elkerülhető.

·      A ki nem száradt egyedeken a következő ősszel újra el kell végezni a beavatkozást.

·      A kiszáradt egyedek letermelése és elszállítása a kezelés 2. esztendejétől javasolt.

 

Kezelési tapasztalatok:

  • A Medallon-nal kezelt akácegyedek több, mint 90%-a a következő tavaszon nem zöldült ki. Mintegy 10%-uk különböző, de erősen lecsökkent intenzitással (csökevényes levelekkel, féloldalasan vagy csupán 1 ág) hajtott ki.
  • A természetvédelmi célú beavatkozás után a kihajtott akácegyedek egy következő kezelés (szintén ősszel) hatására kiszáradtak.
  • A vegyszeres kezelés utáni esztendő őszén, a kiszáradt akácos letermelése után sem tapasztaltunk sem gyökér-, sem tősarjképződést.
  • A kezelést követően a kiszáradt akácok sem tő-, sem gyökérsarjakat nem hoztak. Ezzel párhuzamosan a környező gyepes területekről megkezdődött a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) megjelenésével, a terület visszagyepesedése.
  • A kiszáradt akácegyedek oldalágai folyamatosan aprózódtak, majd ezt követően a lekopaszodott fák általában a 3. esztendőtől tövüknél kitörtek.