« Vissza

Értékelés

Vizsgálataink alapján az égetések változatos hatással voltak az egyes élőhelyekre, mutatva ezen kezelési típus alkalmazhatóságának lehetőségeit és korlátait is. Összefoglalóan, a téli időszakban végzett égetések a pusztai vizes élőhely-gyep komplexumaira pozitív, míg rendszerességük függvényében magasfüvű gyepek esetében inkább negatív hatással vannak. A vegetációs időszakban történő vegetációtüzeknek egyértelmű negatív hatása van az erdők és a dombvidéki gyepek élőlényközösségeire. Ez utóbbiak esetén kiemelendő, hogy a védett, szűk ökológiai tűréshatárokkal jellemezhető lepkék állományai omolhatnak össze a gyepégetések következtében, amik regenerálódását viszont szaporodási ritmusukkal összehangolt kaszálásokkal és megfelelő elrendezésben visszahagyott kaszálatlan területekkel az erős hatású égetések után segíteni lehet.

A füves élőhelyekkel dolgozó ökológusok régen felismerték, hogy a legeltetés és a tűz fontos ökológiai folyamatok, melyek számos füves ökoszisztéma fejlődéséhez hozzájárulnak. (Knapp et al. 1999; Collins 2000). A tüzes kezelés alkalmazása a nagy testű növényevő állatok által legelt füves élőhelyeken a természetvédelmi kezelés logikus kiterjesztése, illetve rámutat arra is, hogy a legeltetés és a tüzes kezelés kombinálása egyes élőhely típusokban fenntartható eljárás, ami a természetvédelem számára is fontos. A legeltetés hatásaival foglalkozó számos tanulmány azt is megmutatta, hogy az ugyanazon helyeken rendszeresen, intenzíven legeltetett foltok a tájban  (pl. víznyerőhelyek mellett) az ökoszisztéma teljes degradációjához vezethetnek. (Martin & Ward 1970; Foran &Bastin 1984; Fuls 1992; Watkinson & Ormerod 2001;Landsberg et al. 2003; Tobler, Cochard & Edwards 2003).  Ezen munkák és számos más tanulmány az elmúlt 100 évből is olyan kezelési gyakorlatokhoz vezettek, melyek minimalizálják a térbeli változatosságot az eredeti legelési viselkedés megváltoztatásával úgy, hogy a legelés homogén és középesen intenzív lesz. Azonban az élőhelykezelések ökoszisztéma szintű megközelítésének nemcsak a  füves élőhelyek késői szukcessziós fázisának megőrzését kell hogy célozza,  amely a hagyományos élőhelykezelés célja is volt, hanem a tájon belüli változatosság megőrzése is (Hartnett et al. 1996; Coppedge et al.1998; Fuhlendorf & Engle 2001). Jelen vizsgálat eredményei is alátámasztják, hogy a legelés-tűz modell hatékony lehet a füves élőhelyek kezelésében, melynél különálló foltokat kezelnek égetéssel, illetve legeltetéssel.

A füves élőhelyek olyan, a térben változatos diszturbanciákkal együtt fejlődtek ki, melyben a legelő állatok alkalmazkodtak ehhez a dinamikusan változó környezethez. Ez a dinamika a táj mozaikosságát eredményezte, melynek szerkezete térben és időben is változott. Az egyes területek egyaránt tartalmaztak erősen zavart, illetve viszonylag zavartalan élőhelyeket. A füves társulásokban együtt előforduló madárfajok élőhelyigényei az erősen legeltetettől a nem legeltetettig váltakoznak (Knopf 1996). Úgyszintén az egy élőhelyen előforduló madárfajok állománynagysága növekedhet, csökkenhet a tüzek és a legeltetés viszonyaitól függően (Fuhlendorf & Engle 2001). Más fajcsoportok, mint például a rovarok vagy kisemlősök, szintén hasonló tendenciákat követnek. Így a füves élőhelyek változatos faunaegyüttesei heterogén tájszerkezetet igényelnek, mi arra mutat rá, hogy az élőhelyek változatossága  kritikus szempont a füves ökoszisztémák védelmi kérdéseiben (McIntyre, Heard & Martin 2003). A térbeli és időbeli változatosság amellett, hogy kiemelendő szerepet játszik a biodiverzitás fenntartásában, lényeges az ökoszisztémák működőképességének megőrzésében is. A heterogenitás megőrzését ezen okok miatt tartják fontos elvnek és alaptételnek a természetvédelenben (Patten &Ellis 1995; Christensen 1997; Ostfeld et al. 1997; Wiens1997; Burnett et al. 1998; Benton, Vickery & Wilson 2003).


Adataink azt jelzik, hogy a térben elkülönülő tüzek elősegítik a koncentrált legelést, ahol a legelő állatok idejüknek nagy részét a frissen leégett foltokon töltik. Érdemes megemlíteni, hogy az észak-amerikai prérik bennszülött növényevői is a frissen leégett területekre koncentrálnak, ami viszonylag nagyobb táplálékminőséget biztosít (Vinton et al.1993; Coppedge & Shaw 1998). Jelen vizsgálat is rámutat, hogy a fenti viselkedés felhasználható a háziállatok legeltetésének irányításában. A legelés és a tűz időleges változásokat okozhatnak a növénytársulások összetételében, miszerint ezen kölcsönhatás vándorló mozaikot hoz létre. Elsődleges hatása sokszor a magas fűállományok időleges térvesztéséhez, illetve a kétszikű fajok térhódításához vezetett. Zavarás nélkül a magas fűfajok domináns helyzetbe kerülnek a száraz, elhalt növényi anyagok felhalmozódásával párhuzamosan, amely csökkenti a növények számára elérhető fény mennyiségét és korlátozza a kétszikűek sűrűségét és diverzitását, ami kritikus a füves puszták sokféleségének megőrzésénél (Collins 1992; Briggs & Knapp 1995). A tűz és a koncentrált legelés növeli a kétszikű fajok egyedsűrűségét, illetve csökkenti az avar mennyiségét és a magas fűfajok dominanciáját. A növénytársulások összetételének és szerkezetének ilyen időleges változásai egyes helyeket a legelő állatok számára kevéssé vonzóvá tesznek, illetve csökkentik a tűz meggyulladásának vagy a tűz terjedésének valószínűségét a folton belül. A frissen leégett és intenzíven legelt foltok a legdiverzebbek a szerkezetet és összetételt illetően, de átmenetiek abban az értelemben, hogy a társulás visszatér a tűz utáni állapotba. Néhány évvel a kezdeti folttűz után a fűfajok ismét dominálni kezdenek a társulásban, míg az avar ismét felhalmozódik, amely megnöveli a gyulladás esélyét és megnöveli elterjedésének lehetséges határait.

Az élőhelykezelések ilyen alternatív megközelítései többek között azért létjogosultak, mert fontosak a bennszülött és őshonos fajok védelmében. Egyelőre azonban nem lehetséges ezen diszturbanciák pontos történeti állapotának rekonstrukciója.

Az égetés engedélyeztetési folyamatában fontos szempont a levegőtisztaság védelme. Itt lényeges kiemelni, hogy – az eddigi nemzetközi és hortobágyi tapasztalatok alapján – a nagyobb kiterjedésű, kis intenzitással legeltetett területek rendkívül tűzveszélyesek. Ezt a veszélyt leghatékonyabban szakaszos, foltos, vegetációs időszakon kívüli égetéssel lehet minimalizálni. Ha ugyanez a terület a nyári időszakban ég le, a légszennyezés mértéke feltehetőleg többszöröse a téliekének.

 
Természetvédelmi kezelési javaslatok

 Az alföldi vizes élőhelyeken szaporodó fajoknál mindenképpen tekintetbe kell venni az égetéses kezelés során, hogy egyrészt megfelelő táplálkozóhelyek jöjjenek létre, másrészt viszont a fészkelőhelyként szolgáló nádasok ne égjenek le. A gémtelepek térbeli dinamikájából adódóan ezek egyébként is vándorolni fognak, így a terület elhagyása esetén a korábbi telepek helyeit is bele lehet foglalni a tüzes kezelés rotációjába. Ennek következtében várható, hogy a gémek által elhasznált mocsári növényzet megújul és a terület újabb foglalására ad lehetőséget.

Erdős élőhelyeken ott javasolt a tüzes kezelés, ahol az adventív fásszárú növényfajok visszaszorítása más módszerekkel nem végezhető el. Az ilyen területeken is mindenképpen javasolt az égetés és a legeltetés kombinálása (ez biztos?, érdemes lenne megnézni, hogy az adventív fajok visszaszorításával kapcsolatos fejezetbe mi kerül). Különösen fontos lenne az erősen gyalogakácosodó harisélőhelyek égetéses megnyitása, hiszen ezen özönnövényfaj térhódítása a Tisza mentén az ártéri nedves réteknek már jelentős visszaszorulásához vezetett. Ennél a tevékenységnél kiemelt célfaj a gyalogakác (Amorpha fruticosa), az amerikai kőris, de a nádasokat helyeként veszélyeztető süntök aktív kezelése is megfontolandó.

Elsősorban hegyvidéki élőhelyeken jellemző, hogy a védett, szűk ökológiai tűréshatárokkal jellemezhető lepkék szaporodási ritmusával összehangolt kaszálásokkal és megfelelő elrendezésben visszahagyott kaszálatlan területekkel az erős hatású égetések után összeomlott lepkepopulációk regenerálódását segíteni lehet. Ezért a száraz, aszályos években az égetések megelőzése érdekében kell hálózatos sávkaszálásokat alkalmazni, majd csapadékosabb, nagyobb fűhozamú években – a terület 20-30 % -án, mozaikos elrendezésben kaszálatlanul hagyott foltokkal – célszerű a kaszálásokat elvégezni. Ezzel a módszerrel a kezeletlen, vastag fűavarral borított gyepek égetése során keletkező károk megelőzhetők. A biodiverzitást megőrző kezelések a dombvidéki félszáraz gyepekben a tűzmegelőző hálózatos sávkaszálások az őszi, vagy kora tavaszi időszakban, illetve a mozaikos elrendezésű kaszálások, ahol a kaszálatlan részek elhelyezkedése és területnagysága évente változik.

Az égetésekre adott reakciók érzékeny volta és interspecifikus varianciája miatt szükség van tehát a leégés rövid- és hosszútávú hatásainak pontos felmérésére, lehetőleg minden fontosabb élőlénycsoportra kiterjesztve.

Összefoglalóan továbbá megállapíthatjuk, hogy a téli tüzek jóval kisebb hatást gyakorolnak az élő közösségekre. Ezzel szemben, ha a nem legelt területeken hagyják a száraz növényi anyagot felhalmozódni, akkor a meggyulladás esélye – melyet akár villámcsapás is okozhat – rendkívül erősen megnő. Az ilyen tüzek már jóval maradandóbb hatást okozhatnak az élő szervezetekben, hiszen – a tűz hőmérsékletétől függően – a talaj mélyebb rétegekben is kiég, elpusztul az elfekvő magkészlet és rengeteg pete, báb is elpusztul. Ezért feltétlenül javasolandónak tartjuk a téli időszakban végzett, kisebb foltokat érintő égetéses kezelést, mely a diszturbancia szintjét optimálisra növeli, illetve a légszennyezettség szintjét minimalizálja.